Kincsesláda

Kincsesláda

-Annyira örülök, hogy látlak! – kiáltottam fel meglátva barátomat a repülőtéren.

-Mal! – Kitárta karjait várta, hogy odaérjek hozzá. Ebben persze akadályozott a bőröndöm, valamint az a tömérdek ember, akik a Hearthrow reptéren tolongtak a nyár első napján. Ahogy leszállás után a csekkolásra vártam, körülnéztem. Rengetegen voltak. Olyan sok ember, aki akkor látta viszont szüleit, barátját, barátnőjét, testvérét, kiket talán évek óta nem látott. Így voltam vele én is. Jeremy-t, aki már egészen kisgyerekkorom óta a legjobb barátom csak a téli és a nyári szünetben láthatom, hiszen ő itt lakik London külvárosában, míg én New York-ban tengetem napjaimat.

-Annyira hiányoztál – suttogtam, miközben karjaimat szorosan a nyaka köré fontam, és vártam, hogy elmúljon a hiányérzet, ami legutóbbi, karácsonyi elválásunk óta körülfonta a szívemet.

- Te is nekem – húzott még jobban magához. Csak álltunk ott a tömegben másodpercekig, de ki tudja, lehettek percek is. A viszontlátás öröménél nincs felemelőbb érzés, és mi már megtanultuk, hogy ki kell élvezni ezeket a pillanatokat.

Miután végül mégis elszakadtunk egymástól, átvette tőlem a bőröndöt, majd másik kezét zsebre vágta, és várta, hogy belékaroljak. A középiskola óta karolgatós vagyok, Jeremy pedig megszokta, úgyhogy gyakran már automatikusan, szerintem anélkül, hogy észrevenné saját mozdulatait nyújtja felém éppen szabad karját.

-Miért erre megyünk? – kérdeztem kíváncsian, mikor feltűnt, hogy a parkoló irányába tartunk.

Kérdésemre felém nézett, és kivárt egy pillanatot, nekem pedig hirtelen eszembe jutott a válasz a saját kérdésemre.

-Jogosítvány! Tényleg, említetted, hogy megszerezted, de még nem volt alkalmam beülni melléd. Mond, véleményed szerint van okom a félelemre?

-Határozottan, aszonyom. Tudatlanságából arra következtetek, nem olvasta a híreket a világhálón. Szerény személyen Anglia legtöbb autós balesetet okozó merénylője. A királynő személyesen akart trófeát átadni, de legnagyobb sajnálatomra vissza kellett utasítanom. Plusz a feltűnősködés nem tenne jót az imidzsemnek – vonta meg a vállát szerényen.

- Jó tudni – vigyorodtam el. – Vezessen, uram.

- Na, és milyen érzés tudni, hogy végzős vagy? – pillantott rám és futólag beletúrt mogyorószín, viszonylag rövidre vágott hajába.

- Csodálatos. Egyébként is kedvenc hobbim volt a fiatalabbak szadizása, de most, hogy mi vagyunk a legidősebbek, kedvemre kiélhetem magam. Az egész iskola tőlem retteg – néztem rá nagy szemeimmel, és próbáltam fenyegetően nézni, hogy elhiggye, amit mondok, ám a 15 év alatt volt ideje megismerni annyira, hogy tudja, egy szavam sem igaz, de azért belement a játékba.

- Igen, mindig is híres voltál erről a hobbidról.

-Na, és te?

-Ó, minden oké. Az osztály lányai már év végén be voltak zsongva a novemberi tablóbál miatt. Tiszta őrület – időközben odaértünk egy Mercedes elé, Jeremy pedig bedobta a bőröndömet a csomagtartóba, majd úriember módjára kinyitotta az ajtót, hogy beszálljak. Ez azonban új gesztus volt, számomra még ismeretlen, meg is lepődtem.

- Mi az? – kérdezte arcomat látva, majd magyarázatként hozzátette: – Brit vagyok.

Az autóban be sem állt a szánk, vagy az egyikünk beszélt, vagy a másikunk sőt, időnként egyszerre, de nem zavartattuk magunkat, csupán élveztük egymás társaságát, melyre év közben nem volt lehetőségünk. Mikor beparkoltunk a nagyiék háza elé, megbeszéltük, hogy ma már nem találkozunk, a nap hátralévő részét velük töltöm, hiszen nekik is sok mesélnivalójuk lehet.

- Köszönöm, hogy kijöttél elém! – öleltem át a nyakát, megpróbálva belesűríteni minden szeretetemet ebbe az apró gesztusba.

- Természetes – nem láttam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Végül nyomtam egy puszit az arcára, és mindketten hazafelé vettük az irányt.

Végigsétálva a virágokkal szegélyezett járdán fel, egészen a verandáig, megcsodáltam az előkertet, ami ugyanolyan csodálatosan nézett ki, mint ahogyan emlékeimben élt, köszönhetően a nagypapámnak, aki imádott kertészkedni. Mindenkinek van szenvedélye. Egy hobbija, ami megnyugtatja, ha ideges, aminek segítségével elmenekülhet egy kicsit a hétköznapok nyomasztó problémái elől. Papinak a kertészkedés, a nagyinak a főzés, Jeremy-nek az írás, nekem pedig a fotózás.

-Papi! Nagyi! Megjöttem – kiáltottam el magam, belépve az ajtón. Ledobtam a bőröndömet, miközben jó mélyet szippantottam a régi, ismerős otthon illatból, melybe belekeveredett a kedvenc csokis sütim édes aromája, valamint a nagyiék jellegzetes, megnyugtató illata is.

-Kicsikém, hát megjöttél! – nézett ki a konyhából mama, nyakig lisztesen, ám ez cseppet sem zavart, mikor odafutva hozzá megszorongattam. Annyira örültem a viszontlátásnak, hogy

nem győztem elégszer megpuszilgatni és elmondani neki, mennyire hiányzott. – Te is hiányoztál nekünk – nevetett. A nagyi tipikus nagymama volt. Filmekbe illő, kissé pufi, mindig kötényt viselő hölgy hosszú, fonott, ősz hajjal és boldogságtól csillogó, bölcs, mégis vidám szemekkel. Mindenki szeretett a közelében lenni, és nem csak az isteninen finom süteményei miatt, hanem, mert olyan nyugodtságot árasztott magából, hogy már az is teljesen ellazította és megnyugtatta az embert, ha a közelében volt, de a legtöbb ember ki is öntötte neki a szívét, mert tudták, hogy a nagyi nem adja tovább senkinek, hiszen mindennél többre tartja a becsületességet, és kevés dolog van, amit jobban utál a pletykálkodásnál.

- Hol van Papi? – forgattam a fejem, próbálva elvonatkoztatni az illatoktól, amelyek a konyhába csalogattak.

- A kertben, a múltkori kirándulásunk alkalmával beszerzett fáit ülteti – rázta a fejét elnézően mosolyogva, én pedig nekiiramodtam, be a nappaliba, onnan pedig a teraszajtón át ki a kertbe, ahol valóban ott volt a nagyapám.

Amint meghallotta az ajtó kattanását, felpillantott az ásásból. Megálltam, de csak annyira hogy nevetve integessek neki, majd ismét futásnak eredtem: leugrottam a teraszról, kihagyva a lépcsőket, és a kert legtávolabbi pontja felé vettem az irányt, ahol a nagypapám állt kitárt karokkal.

Miközben karjai közé vetettem magam és beszívtam illatát, az jutott eszembe, hogy milyen rég nem láttam, mennyire hiányzott, és milyen szerencsés vagyok, hogy láthatom. Minden alkalommal, ha visszamegyek anyuhoz, félek. Félek, hogy nem látom újra, ha elmegyek. Hiszen már idősek, különösen a nagyapám, aki 8 évvel idősebb a feleségénél, azaz már a 72. életévét éli.

-Jó újra látni, kölyök.

- Téged is – mosolyogtam. – De ugye tudod, hogy már nem vagyok kölyök? Idén végzek a gimiben.

- Az csak egy dolog. Az én időmben az érettségi tényleg az érettség jele volt. A mai közoktatási intézményekben már csak egy vizsga, amivel rémisztgetik a pimasz diákokat, remélve, hogy ezzel ráveszik őket a tanulásra. Tudod, nem az érettségitől lesz valaki felnőtt, hanem attól, hogy megtanul boldogulni az életben. Hogy megtanulja, semmit nem szabad feladni, mert lehet, hogy elsőre nem sikerült, de előbb, vagy utóbb biztosan fog – megforgattam a szemem a rögtönzött monológra, de közben egyet is értettem mondandójával.

- Értem. Ezzel tehát azt akartad mondani, hogy lényegtelen, milyen okos, felelősségteljes, kedves és figyelmes vagyok, gyerek maradok, míg le nem teszek valamit az asztalra?

- Hogy te milyen szerény vagy! – rázta a fejét.

- Tudom – Bólintottam mosolyogva. – Jól éreztem? A nagyi tényleg csokis sütit süt?

- Jól bizony! És vannak új receptjei, amit a nyár folyamán kipróbálhattok.

- Hmm, ennek nagyon örülök. Tudod, mennyire szeretek enni.

- Igen, tudom. Ezt tőlem örökölted.

- Na igen. Meg azt is, hogy nem tudok hízni.

Tudniillik, Papi igencsak vékony volt, annak ellenére, hogy milyen sokat evett. Persze, a kertészkedés, a sok pakolás, és a sok-sok év kemény munkája megedzették izmait, de plusz kiló nem volt rajta. Arca karakteres és megjegyezhető, engem mindig is emlékeztetett Dumbledore-ra, csak szakáll nélkül, persze ezt ő, mármint Papi nem osztotta. Egyedül a szeme színe nem egyezett, ugyanis míg a Dumbledore-t alakító Michael Gambon-nak barna szemei vannak, addig az én nagyapám viharszürke szemekkel büszkélkedhet. Na, meg Papinak nem volt szakálla.

-Jövő héten segítetek nekem Jeremy-vel elültetni a fákat, amiket hoztunk Ann-el? Az a fiú úgyis megígérte még egy pár hete, hogy segít.

- Örömmel. De most menjünk be, éhen halok, és ki is kéne pakolni.

- Nyomás – támasztotta neki az ásót a kerítésnek.

- - - x X x - - -

Az egész hét elment azzal, hogy kipihentem az utazást, hogy meglátogattam minden ismerőst, akivel nem volt alkalmam év közben beszélni és a Nagyiékkal is kibeszéltünk mindent. Kiderült, hogy voltak túrázni Ausztriában, és jártak Afrikában is közvetlenül az után, hogy én elmentem a nyáron. Nagyon sok érdekes és izgalmas dolgot meséltek, és megegyeztünk, hogy a következő ilyen utazásra engem is magukkal visznek.

Jeremy a harmadik napon mutatott egy új helyet, amit akkor fedezett fel, mikor csendes helyet keresett magának az íráshoz. Igaz, hogy már a születése előtt is ott laktak a szülei, de soha nem nézték meg a padlást, így az a hely Jeremy saját helyévé vált. Az apja segítségével kipofozta, majd a melóval összeszedett pénzéből vett bele plusz fotelt, könyvespolcot, asztalt, széket, és írógépet is. Ráadásul az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a Big Ben tornyára, és mikor megy le a nap, úgy világítja meg a turistalátványosságot, ahogy még azelőtt sosem láttam. Így míg a barátom írt, ha rájött az ihlet, én fényképeztem, tökéletes párosítás.

Aztán, ahogy megígértük Papinak, az érkezésemet követő szombaton már korán reggel nekiálltunk az ültetésnek. Előtte való este nálam aludt Jeremy, végigfilmeztük az éjszakát és beszélgettünk, így reggel, közvetlenül a meló előtt meg tudtunk reggelizni Nagyi mennyei palacsintájából karamellaöntettel.

-Na, akkor. Ti lássatok neki az ásásnak, én pedig még befejezem a kerítésfestést – nyomott a kezünkbe egy-egy ásót, mi pedig egymásra néztünk Jeremyvel, és egy vállrándítással beleegyeztünk, amolyan „Ha már itt vagyunk” pillantással.

Nekiláttunk az ásásnak, miközben szólt a rádió, mi meg kieresztettük a hangunkat. Persze, ennek csak mi örültünk, biztosra veszem, hogy a környék nem akkor szeretett minket a legjobban, de nem bántuk.

Már késő délután volt, mire elértünk az utolsó ásandó területhez, de addigra már megszámlálhatatlanszor tartottunk pihenőt, mentünk be a mosdóba, vagy bekapni valamit. Nagyon jó hangulatban telt a nap, a jó társaság és Nagyi finomságai pedig csak még inkább felpörgettek minket. Mikor végül 7 óra tájt, egy újabb füvön kiterülős, limonádé iszogatós pihenő után hozzáfogtunk, hogy befejezzük az aznapi munkát, találtunk valamit. Papinak nem szóltunk, míg biztosra nem mentünk, hogy mi az, de amint kiemeltük a földből az ékszeresládika méretű, faragott, égetett fa dobozkát, már úgy gondoltuk, megkérdezzük, mi az.

-Henry! Találtunk valamit! – szólt Jeremy Papinak, aki egyből letette a tuját, amit cipelt, és odajött hozzánk megnézni, mit találtunk, ám amint átvette a kezemből a dobozt, ránk nézett, majd besietett a házba. Kérdőn néztünk egymásra a szőkeséggel, de nem mentünk utána, csak vártunk, mi fog történni.

Nem sokáig voltunk egyedül, Mami a férjével a nyomában jött ki e kertbe, kezében egy adag friss sütemény és üdítő, Papi kezében pedig a doboz, zacskóba csomagolva, ahogyan kivettük a földből.

-Nagyon értékes dolgot találtatok, tudjátok? – kérdezte Mami, miközben leült a hintaágyra és intett, hogy mi is csatlakozzunk hozzá. Miután mind helyet foglaltunk, egyből kérdezősködni kezdtünk.

-Mi az? Mi van benne? És hogy-hogy a ti kertetekben volt?

-Úgy, hogy mi ástuk el, még nagyon régen, a gimi utolsó évében – Papi a feleségére nézett, miközben beszélt, olyan szeretett teljes pillantással, ahogyan mindig. Mintha minden pillanatért hálás lenne, amit vele tölthet. És valószínűleg így is volt.

-Kinyitjátok? – kérdezte Jer, bár tudta a választ.

-Természetesen – mosolyogtak össze.

Pár perc múlva ott ültünk a kert közepén, körülöttünk pedig sok-sok régi apróság borította a pázsitot. Emlékek a múltból, melyek sokat jelentettek a nagyszüleimnek, mivel mindegyik kötődött hozzájuk valamilyen módon.

-Nézd, Henry! A bankettre a jegyeink – mutatta fel Mami a jegyeket, melyek 1975. november 27-ére szóltak, és a St. Paul középiskola szalagavatójára hívták meg a vendégeket.

-De jó volt akkoriban. Jókat táncoltunk, a nagyszüleid is ott voltak, Jeremy. Együtt érkeztünk – mesélt Papi, miközben a dobozban turkált, mely, mint kiderült, szintén Jeremy apjától származott, esküvői ajándékként kapták a nagyszüleim tőle. Égetett fa, melybe az esküvőjük napját égették.  – Ezek pedig esküvői fényképek… Milyen fiatalok voltunk – nyújtotta a képeket nekem, mi pedig Jeremyvel összedugtuk a fejünket, hogy közösen nézhessük meg őket. Volt köztük sima ölelkezős és csókolózós, és mára tipikussá vált, a férj hátulról átöleli a menyasszonyt kép is, de volt egy, ami különösen tetszett. A képen az ifjú pár egymásra néz, miközben szemben állnak egymással. A fiatal Mami a kezét a fiatal Papi arca felé nyújtja és éppen úgy néznek egymásra, mint pár perccel ezelőtt, mikor felismerték, hogy ez AZ a bizonyos doboz, a múltból. Nem csókolóztak, csak majdnem, a szájuk viszont boldog mosolyra húzódott. Első pillantásra beleszerettem a képbe, de nem volt szívem elkérni tőlük, hiszen mégiscsak az ő emlékeik, az ő képeik, amikre most találtak rá ismét. Ám szerencsémre mindkét nagyszülőm gondolatolvasó, így tudták, mit szeretnék.

- A tiéd lehet, Malina – mosolygott Mami, mikor rám nézett.

- Komolyan? De nem akarom elvenni az emlékeket, hiszen most találtatok a képekre ismét – tiltakoztam mégis.

- Az emlékeinket nem tudod elvenni, azok a szívünkben vannak.

-Köszönöm! – mosolyogtam vidáman, és félreraktam magam mögé, majd vettem egy szelet sütit, ami, mint minden, amit Mami süt, istenien sikerült.

Rengeteg mindent találtunk, meglepően sok mindent a doboz méretéhez képest. Volt ott repülőjegy Velencébe, lepréselt virág, szalvéta az első randevúról, egy levél, egy rágó automatákból kapható bizsugyűrű és még egyéb apróságok. 

„ Drága Emily!

Első pillantásra megtetszettél, ahogy kilencedikben beléptem az osztályterembe, és megláttalak, ahogy ismerkedsz az új osztálytársakkal, amikor azonban egy teázás után hazakísértelek, és egy kisfiú elesett az utcán, ám a többiek csak nevettek rajta, te pedig odamentél segíteni, annak ellenére is, hogy ismeretlen volt számodra, beléd szerettem. Tudtam, hogy te vagy az egyik legcsodálatosabb, legszeretetreméltóbb és legvarázslatosabb lány, akit csak ismerek…” – olvasta fel Jer a levelet, ám amikor elért eddig a részig, elakadt, valószínűleg azért, mert túl személyesnek érezte.

-Milyen levél ez Nagyi?

- Ezt a levelet nagyapádtól kaptam a középiskola második évének közepén, történelem órán. Ekkor derült ki számomra, hogy tetszem neki, és mivel viszonoztam érzéseit, megüzentem neki, hogy iskola után találkozzunk, és beszéljük meg a dolgokat.
-Mi? Mi az, hogy suli után?! Hogy bírtad ki, hogy nem egyből óra után? – képedtem el.

- Hát csak nem beszélhettünk egymással az egész iskola szeme láttára. Magánügy volt, nem tartozott senki másra.

-Jogos. És a gyűrű?

- Azt a bankett estéjén adtam Emilynek. Megígértem neki, hogy elveszem, ha lediplomáztunk, hiszen mindkettőnknek tervei voltak a jövőre nézve, de egyikünk sem gondolt arra, hogy egymás nélkül folytassuk a továbbiakban, a gimnáziumot követő években. Akkoriban még nem dolgoztam, csak hétvégén, így csak egy jelképes ékszerre futotta, de…

-Az értéke felér bármilyen drágakővel – vette át a szót a nagymamám. – Ahogy ezé a kis dobozkáé is. A mi emlékeink vannak benne, apró emlékeztetők közös múltunkból, és nem adnánk oda semmiért. Ez a mi kincsesládánk, és lehet, hogy másoknak csak egy doboz, de számunkra többet jelent a világ minden pénzénél – bólintott a nagymamám, miközben magához szorította az említett ereklyét és adott egy apró csókot a férjének, mi pedig Jeremyvel egymásra mosolyogtunk, és büszkék voltunk magunkra. Mégis ki más mondhatja el magáról, hogy igazi kincset talált?