Kincsesláda

Kincsesláda

-Annyira örülök, hogy látlak! – kiáltottam fel meglátva barátomat a repülőtéren.

-Mal! – Kitárta karjait várta, hogy odaérjek hozzá. Ebben persze akadályozott a bőröndöm, valamint az a tömérdek ember, akik a Hearthrow reptéren tolongtak a nyár első napján. Ahogy leszállás után a csekkolásra vártam, körülnéztem. Rengetegen voltak. Olyan sok ember, aki akkor látta viszont szüleit, barátját, barátnőjét, testvérét, kiket talán évek óta nem látott. Így voltam vele én is. Jeremy-t, aki már egészen kisgyerekkorom óta a legjobb barátom csak a téli és a nyári szünetben láthatom, hiszen ő itt lakik London külvárosában, míg én New York-ban tengetem napjaimat.

-Annyira hiányoztál – suttogtam, miközben karjaimat szorosan a nyaka köré fontam, és vártam, hogy elmúljon a hiányérzet, ami legutóbbi, karácsonyi elválásunk óta körülfonta a szívemet.

- Te is nekem – húzott még jobban magához. Csak álltunk ott a tömegben másodpercekig, de ki tudja, lehettek percek is. A viszontlátás öröménél nincs felemelőbb érzés, és mi már megtanultuk, hogy ki kell élvezni ezeket a pillanatokat.

Miután végül mégis elszakadtunk egymástól, átvette tőlem a bőröndöt, majd másik kezét zsebre vágta, és várta, hogy belékaroljak. A középiskola óta karolgatós vagyok, Jeremy pedig megszokta, úgyhogy gyakran már automatikusan, szerintem anélkül, hogy észrevenné saját mozdulatait nyújtja felém éppen szabad karját.

-Miért erre megyünk? – kérdeztem kíváncsian, mikor feltűnt, hogy a parkoló irányába tartunk.

Kérdésemre felém nézett, és kivárt egy pillanatot, nekem pedig hirtelen eszembe jutott a válasz a saját kérdésemre.

-Jogosítvány! Tényleg, említetted, hogy megszerezted, de még nem volt alkalmam beülni melléd. Mond, véleményed szerint van okom a félelemre?

-Határozottan, aszonyom. Tudatlanságából arra következtetek, nem olvasta a híreket a világhálón. Szerény személyen Anglia legtöbb autós balesetet okozó merénylője. A királynő személyesen akart trófeát átadni, de legnagyobb sajnálatomra vissza kellett utasítanom. Plusz a feltűnősködés nem tenne jót az imidzsemnek – vonta meg a vállát szerényen.

- Jó tudni – vigyorodtam el. – Vezessen, uram.

- Na, és milyen érzés tudni, hogy végzős vagy? – pillantott rám és futólag beletúrt mogyorószín, viszonylag rövidre vágott hajába.

- Csodálatos. Egyébként is kedvenc hobbim volt a fiatalabbak szadizása, de most, hogy mi vagyunk a legidősebbek, kedvemre kiélhetem magam. Az egész iskola tőlem retteg – néztem rá nagy szemeimmel, és próbáltam fenyegetően nézni, hogy elhiggye, amit mondok, ám a 15 év alatt volt ideje megismerni annyira, hogy tudja, egy szavam sem igaz, de azért belement a játékba.

- Igen, mindig is híres voltál erről a hobbidról.

-Na, és te?

-Ó, minden oké. Az osztály lányai már év végén be voltak zsongva a novemberi tablóbál miatt. Tiszta őrület – időközben odaértünk egy Mercedes elé, Jeremy pedig bedobta a bőröndömet a csomagtartóba, majd úriember módjára kinyitotta az ajtót, hogy beszálljak. Ez azonban új gesztus volt, számomra még ismeretlen, meg is lepődtem.

- Mi az? – kérdezte arcomat látva, majd magyarázatként hozzátette: – Brit vagyok.

Az autóban be sem állt a szánk, vagy az egyikünk beszélt, vagy a másikunk sőt, időnként egyszerre, de nem zavartattuk magunkat, csupán élveztük egymás társaságát, melyre év közben nem volt lehetőségünk. Mikor beparkoltunk a nagyiék háza elé, megbeszéltük, hogy ma már nem találkozunk, a nap hátralévő részét velük töltöm, hiszen nekik is sok mesélnivalójuk lehet.

- Köszönöm, hogy kijöttél elém! – öleltem át a nyakát, megpróbálva belesűríteni minden szeretetemet ebbe az apró gesztusba.

- Természetes – nem láttam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Végül nyomtam egy puszit az arcára, és mindketten hazafelé vettük az irányt.

Végigsétálva a virágokkal szegélyezett járdán fel, egészen a verandáig, megcsodáltam az előkertet, ami ugyanolyan csodálatosan nézett ki, mint ahogyan emlékeimben élt, köszönhetően a nagypapámnak, aki imádott kertészkedni. Mindenkinek van szenvedélye. Egy hobbija, ami megnyugtatja, ha ideges, aminek segítségével elmenekülhet egy kicsit a hétköznapok nyomasztó problémái elől. Papinak a kertészkedés, a nagyinak a főzés, Jeremy-nek az írás, nekem pedig a fotózás.

-Papi! Nagyi! Megjöttem – kiáltottam el magam, belépve az ajtón. Ledobtam a bőröndömet, miközben jó mélyet szippantottam a régi, ismerős otthon illatból, melybe belekeveredett a kedvenc csokis sütim édes aromája, valamint a nagyiék jellegzetes, megnyugtató illata is.

-Kicsikém, hát megjöttél! – nézett ki a konyhából mama, nyakig lisztesen, ám ez cseppet sem zavart, mikor odafutva hozzá megszorongattam. Annyira örültem a viszontlátásnak, hogy

nem győztem elégszer megpuszilgatni és elmondani neki, mennyire hiányzott. – Te is hiányoztál nekünk – nevetett. A nagyi tipikus nagymama volt. Filmekbe illő, kissé pufi, mindig kötényt viselő hölgy hosszú, fonott, ősz hajjal és boldogságtól csillogó, bölcs, mégis vidám szemekkel. Mindenki szeretett a közelében lenni, és nem csak az isteninen finom süteményei miatt, hanem, mert olyan nyugodtságot árasztott magából, hogy már az is teljesen ellazította és megnyugtatta az embert, ha a közelében volt, de a legtöbb ember ki is öntötte neki a szívét, mert tudták, hogy a nagyi nem adja tovább senkinek, hiszen mindennél többre tartja a becsületességet, és kevés dolog van, amit jobban utál a pletykálkodásnál.

- Hol van Papi? – forgattam a fejem, próbálva elvonatkoztatni az illatoktól, amelyek a konyhába csalogattak.

- A kertben, a múltkori kirándulásunk alkalmával beszerzett fáit ülteti – rázta a fejét elnézően mosolyogva, én pedig nekiiramodtam, be a nappaliba, onnan pedig a teraszajtón át ki a kertbe, ahol valóban ott volt a nagyapám.

Amint meghallotta az ajtó kattanását, felpillantott az ásásból. Megálltam, de csak annyira hogy nevetve integessek neki, majd ismét futásnak eredtem: leugrottam a teraszról, kihagyva a lépcsőket, és a kert legtávolabbi pontja felé vettem az irányt, ahol a nagypapám állt kitárt karokkal.

Miközben karjai közé vetettem magam és beszívtam illatát, az jutott eszembe, hogy milyen rég nem láttam, mennyire hiányzott, és milyen szerencsés vagyok, hogy láthatom. Minden alkalommal, ha visszamegyek anyuhoz, félek. Félek, hogy nem látom újra, ha elmegyek. Hiszen már idősek, különösen a nagyapám, aki 8 évvel idősebb a feleségénél, azaz már a 72. életévét éli.

-Jó újra látni, kölyök.

- Téged is – mosolyogtam. – De ugye tudod, hogy már nem vagyok kölyök? Idén végzek a gimiben.

- Az csak egy dolog. Az én időmben az érettségi tényleg az érettség jele volt. A mai közoktatási intézményekben már csak egy vizsga, amivel rémisztgetik a pimasz diákokat, remélve, hogy ezzel ráveszik őket a tanulásra. Tudod, nem az érettségitől lesz valaki felnőtt, hanem attól, hogy megtanul boldogulni az életben. Hogy megtanulja, semmit nem szabad feladni, mert lehet, hogy elsőre nem sikerült, de előbb, vagy utóbb biztosan fog – megforgattam a szemem a rögtönzött monológra, de közben egyet is értettem mondandójával.

- Értem. Ezzel tehát azt akartad mondani, hogy lényegtelen, milyen okos, felelősségteljes, kedves és figyelmes vagyok, gyerek maradok, míg le nem teszek valamit az asztalra?

- Hogy te milyen szerény vagy! – rázta a fejét.

- Tudom – Bólintottam mosolyogva. – Jól éreztem? A nagyi tényleg csokis sütit süt?

- Jól bizony! És vannak új receptjei, amit a nyár folyamán kipróbálhattok.

- Hmm, ennek nagyon örülök. Tudod, mennyire szeretek enni.

- Igen, tudom. Ezt tőlem örökölted.

- Na igen. Meg azt is, hogy nem tudok hízni.

Tudniillik, Papi igencsak vékony volt, annak ellenére, hogy milyen sokat evett. Persze, a kertészkedés, a sok pakolás, és a sok-sok év kemény munkája megedzették izmait, de plusz kiló nem volt rajta. Arca karakteres és megjegyezhető, engem mindig is emlékeztetett Dumbledore-ra, csak szakáll nélkül, persze ezt ő, mármint Papi nem osztotta. Egyedül a szeme színe nem egyezett, ugyanis míg a Dumbledore-t alakító Michael Gambon-nak barna szemei vannak, addig az én nagyapám viharszürke szemekkel büszkélkedhet. Na, meg Papinak nem volt szakálla.

-Jövő héten segítetek nekem Jeremy-vel elültetni a fákat, amiket hoztunk Ann-el? Az a fiú úgyis megígérte még egy pár hete, hogy segít.

- Örömmel. De most menjünk be, éhen halok, és ki is kéne pakolni.

- Nyomás – támasztotta neki az ásót a kerítésnek.

- - - x X x - - -

Az egész hét elment azzal, hogy kipihentem az utazást, hogy meglátogattam minden ismerőst, akivel nem volt alkalmam év közben beszélni és a Nagyiékkal is kibeszéltünk mindent. Kiderült, hogy voltak túrázni Ausztriában, és jártak Afrikában is közvetlenül az után, hogy én elmentem a nyáron. Nagyon sok érdekes és izgalmas dolgot meséltek, és megegyeztünk, hogy a következő ilyen utazásra engem is magukkal visznek.

Jeremy a harmadik napon mutatott egy új helyet, amit akkor fedezett fel, mikor csendes helyet keresett magának az íráshoz. Igaz, hogy már a születése előtt is ott laktak a szülei, de soha nem nézték meg a padlást, így az a hely Jeremy saját helyévé vált. Az apja segítségével kipofozta, majd a melóval összeszedett pénzéből vett bele plusz fotelt, könyvespolcot, asztalt, széket, és írógépet is. Ráadásul az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a Big Ben tornyára, és mikor megy le a nap, úgy világítja meg a turistalátványosságot, ahogy még azelőtt sosem láttam. Így míg a barátom írt, ha rájött az ihlet, én fényképeztem, tökéletes párosítás.

Aztán, ahogy megígértük Papinak, az érkezésemet követő szombaton már korán reggel nekiálltunk az ültetésnek. Előtte való este nálam aludt Jeremy, végigfilmeztük az éjszakát és beszélgettünk, így reggel, közvetlenül a meló előtt meg tudtunk reggelizni Nagyi mennyei palacsintájából karamellaöntettel.

-Na, akkor. Ti lássatok neki az ásásnak, én pedig még befejezem a kerítésfestést – nyomott a kezünkbe egy-egy ásót, mi pedig egymásra néztünk Jeremyvel, és egy vállrándítással beleegyeztünk, amolyan „Ha már itt vagyunk” pillantással.

Nekiláttunk az ásásnak, miközben szólt a rádió, mi meg kieresztettük a hangunkat. Persze, ennek csak mi örültünk, biztosra veszem, hogy a környék nem akkor szeretett minket a legjobban, de nem bántuk.

Már késő délután volt, mire elértünk az utolsó ásandó területhez, de addigra már megszámlálhatatlanszor tartottunk pihenőt, mentünk be a mosdóba, vagy bekapni valamit. Nagyon jó hangulatban telt a nap, a jó társaság és Nagyi finomságai pedig csak még inkább felpörgettek minket. Mikor végül 7 óra tájt, egy újabb füvön kiterülős, limonádé iszogatós pihenő után hozzáfogtunk, hogy befejezzük az aznapi munkát, találtunk valamit. Papinak nem szóltunk, míg biztosra nem mentünk, hogy mi az, de amint kiemeltük a földből az ékszeresládika méretű, faragott, égetett fa dobozkát, már úgy gondoltuk, megkérdezzük, mi az.

-Henry! Találtunk valamit! – szólt Jeremy Papinak, aki egyből letette a tuját, amit cipelt, és odajött hozzánk megnézni, mit találtunk, ám amint átvette a kezemből a dobozt, ránk nézett, majd besietett a házba. Kérdőn néztünk egymásra a szőkeséggel, de nem mentünk utána, csak vártunk, mi fog történni.

Nem sokáig voltunk egyedül, Mami a férjével a nyomában jött ki e kertbe, kezében egy adag friss sütemény és üdítő, Papi kezében pedig a doboz, zacskóba csomagolva, ahogyan kivettük a földből.

-Nagyon értékes dolgot találtatok, tudjátok? – kérdezte Mami, miközben leült a hintaágyra és intett, hogy mi is csatlakozzunk hozzá. Miután mind helyet foglaltunk, egyből kérdezősködni kezdtünk.

-Mi az? Mi van benne? És hogy-hogy a ti kertetekben volt?

-Úgy, hogy mi ástuk el, még nagyon régen, a gimi utolsó évében – Papi a feleségére nézett, miközben beszélt, olyan szeretett teljes pillantással, ahogyan mindig. Mintha minden pillanatért hálás lenne, amit vele tölthet. És valószínűleg így is volt.

-Kinyitjátok? – kérdezte Jer, bár tudta a választ.

-Természetesen – mosolyogtak össze.

Pár perc múlva ott ültünk a kert közepén, körülöttünk pedig sok-sok régi apróság borította a pázsitot. Emlékek a múltból, melyek sokat jelentettek a nagyszüleimnek, mivel mindegyik kötődött hozzájuk valamilyen módon.

-Nézd, Henry! A bankettre a jegyeink – mutatta fel Mami a jegyeket, melyek 1975. november 27-ére szóltak, és a St. Paul középiskola szalagavatójára hívták meg a vendégeket.

-De jó volt akkoriban. Jókat táncoltunk, a nagyszüleid is ott voltak, Jeremy. Együtt érkeztünk – mesélt Papi, miközben a dobozban turkált, mely, mint kiderült, szintén Jeremy apjától származott, esküvői ajándékként kapták a nagyszüleim tőle. Égetett fa, melybe az esküvőjük napját égették.  – Ezek pedig esküvői fényképek… Milyen fiatalok voltunk – nyújtotta a képeket nekem, mi pedig Jeremyvel összedugtuk a fejünket, hogy közösen nézhessük meg őket. Volt köztük sima ölelkezős és csókolózós, és mára tipikussá vált, a férj hátulról átöleli a menyasszonyt kép is, de volt egy, ami különösen tetszett. A képen az ifjú pár egymásra néz, miközben szemben állnak egymással. A fiatal Mami a kezét a fiatal Papi arca felé nyújtja és éppen úgy néznek egymásra, mint pár perccel ezelőtt, mikor felismerték, hogy ez AZ a bizonyos doboz, a múltból. Nem csókolóztak, csak majdnem, a szájuk viszont boldog mosolyra húzódott. Első pillantásra beleszerettem a képbe, de nem volt szívem elkérni tőlük, hiszen mégiscsak az ő emlékeik, az ő képeik, amikre most találtak rá ismét. Ám szerencsémre mindkét nagyszülőm gondolatolvasó, így tudták, mit szeretnék.

- A tiéd lehet, Malina – mosolygott Mami, mikor rám nézett.

- Komolyan? De nem akarom elvenni az emlékeket, hiszen most találtatok a képekre ismét – tiltakoztam mégis.

- Az emlékeinket nem tudod elvenni, azok a szívünkben vannak.

-Köszönöm! – mosolyogtam vidáman, és félreraktam magam mögé, majd vettem egy szelet sütit, ami, mint minden, amit Mami süt, istenien sikerült.

Rengeteg mindent találtunk, meglepően sok mindent a doboz méretéhez képest. Volt ott repülőjegy Velencébe, lepréselt virág, szalvéta az első randevúról, egy levél, egy rágó automatákból kapható bizsugyűrű és még egyéb apróságok. 

„ Drága Emily!

Első pillantásra megtetszettél, ahogy kilencedikben beléptem az osztályterembe, és megláttalak, ahogy ismerkedsz az új osztálytársakkal, amikor azonban egy teázás után hazakísértelek, és egy kisfiú elesett az utcán, ám a többiek csak nevettek rajta, te pedig odamentél segíteni, annak ellenére is, hogy ismeretlen volt számodra, beléd szerettem. Tudtam, hogy te vagy az egyik legcsodálatosabb, legszeretetreméltóbb és legvarázslatosabb lány, akit csak ismerek…” – olvasta fel Jer a levelet, ám amikor elért eddig a részig, elakadt, valószínűleg azért, mert túl személyesnek érezte.

-Milyen levél ez Nagyi?

- Ezt a levelet nagyapádtól kaptam a középiskola második évének közepén, történelem órán. Ekkor derült ki számomra, hogy tetszem neki, és mivel viszonoztam érzéseit, megüzentem neki, hogy iskola után találkozzunk, és beszéljük meg a dolgokat.
-Mi? Mi az, hogy suli után?! Hogy bírtad ki, hogy nem egyből óra után? – képedtem el.

- Hát csak nem beszélhettünk egymással az egész iskola szeme láttára. Magánügy volt, nem tartozott senki másra.

-Jogos. És a gyűrű?

- Azt a bankett estéjén adtam Emilynek. Megígértem neki, hogy elveszem, ha lediplomáztunk, hiszen mindkettőnknek tervei voltak a jövőre nézve, de egyikünk sem gondolt arra, hogy egymás nélkül folytassuk a továbbiakban, a gimnáziumot követő években. Akkoriban még nem dolgoztam, csak hétvégén, így csak egy jelképes ékszerre futotta, de…

-Az értéke felér bármilyen drágakővel – vette át a szót a nagymamám. – Ahogy ezé a kis dobozkáé is. A mi emlékeink vannak benne, apró emlékeztetők közös múltunkból, és nem adnánk oda semmiért. Ez a mi kincsesládánk, és lehet, hogy másoknak csak egy doboz, de számunkra többet jelent a világ minden pénzénél – bólintott a nagymamám, miközben magához szorította az említett ereklyét és adott egy apró csókot a férjének, mi pedig Jeremyvel egymásra mosolyogtunk, és büszkék voltunk magunkra. Mégis ki más mondhatja el magáról, hogy igazi kincset talált?

1Day, egy nap a One Direction-nel

- Helló! Mi vagyunk a One Direction!

- És közelebb viszünk valakit az álma megvalósításához!

- - - x X x - - -

Korán reggel anyukám felébreszt.

-Wish! Kelj fel! Időpontunk van, elfelejtetted?!

Édesanyám izgatottan rohangál fel s alá a szobámban, akár egy mérgezett egér, és azt sem tudja, mit csináljon. Széthúzza a hatalmas függönyöket, majd össze, végül megint szét. Kinyitja a szekrényem, kicsit megrángatja a takarót, nálam pedig betelik a pohár.

- Anya! Elég. Megoldom egyedül is, csak menj ki – nyöszörgöm álmosan a párna alól.

- Ó, rendben van, édesem. Majd gyere le, addig készítek reggelit.

Kibújok párnám alól, és az órára pillantok, ami nyolc órát mutat. Nekem pedig fél kilencre van időpontom a szemészetre! Anyának igaza volt…

Gyorsan felkapok egy fekete nadrágot, egy fekete, "Don't worry be happy" feliratú felsőt és egy tornacipőt és bevetem az ágyam, majd egy gyors fogmosást követően rohanok is le a lépcsőn, hogy csatlakozzak édesanyámhoz a reggelinél, ám a szokásos beszélgetős reggeli ma elmarad. Csupán annyira van időm, hogy bekapjak pár falat pirítóst és leöblítsem narancslével, máris indulunk.

A szemészetre érve megvizsgálják a szemem, és kipróbálom a kontaktlencsét, amit meglepően könnyű berakni és kivenni.  Nem is maradunk sokáig, megbeszéljük a dokival, hogy három hét próbaidőre elviszem, aztán meglátjuk, működik-e, vagy maradok a szemüvegnél. Ám addig csak élvezem az érzést, hogy látok szemüveg nélkül.

Kilépve az épületből ott áll egy fekete autó, előtte pedig egy öltönyös, kopasz fickó, kezében egy táblával, amin a nevem áll.

Értetlenül, mégis kíváncsian szállok meg anyám noszogatására az autóba, amely rögtön elindul, miután becsukjuk az ajtót. Megindul, de nem tudom, hová.

-Hová megyünk? – fordulok anyámhoz segítségért, mert úgy látszik, ő teljesen tisztában van a dolgok menetével, ám vakvágányra találok, nem mond semmit, csak sejtelmesen mosolyog.

Nem sokkal később az autó megáll egy nagy épület előtt, mi pedig kiszállunk. Tanácstalanul nézek édesanyámra, nem tudom, mit csináljak. Mi vár rám odabent?

-Indulás – hallok meg egy számomra kedves hangot a hátam mögül, mire bizonytalanul bár, de megindulok. Bemegyek a forgóajtón, ahol vár rám egy harmicas éveiben járó, kedves mosolyú nő, aki elvezet egy teremhez. Kinyitja az ajtót, én pedig belépek, és azonnal leesik, hogy hol – és miért – is vagyok pontosan.

Én nyertem meg?! Az nem lehet. De mégis! Hiszen itt vagyok! Uramisten… Oké, Amira, mély levegő, és gondoljuk át az egészet még egyszer.

Jelentkeztem a One Day pályázatára, aminek keretében a nyertes kap egy mentort, és eltölthet vele egy napot, ő pedig közelebb viszi őt az álmaihoz. Én is elkészítettem egy videót, amit be is küldtem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen én leszek az, aki megnyeri! Hiszen annyian jelentkeztek! Már el is felejtkeztem arról, hogy jelentkeztem. Csak beküldtem, és utána, mivel nem számítottam semmi eredményre, másra koncentráltam, gyakoroltam. De… ezek szerint… nyertem – tudatosul bennem végül ez az elképesztő és hihetetlen tény.

A terem, ahová bekísértek minket, egy hatalmas próbaterem, ahol éppen hangpróba folyik. A felállított színpadon fent áll egy dobos, egy szintis, egy gitáros és egy basszgitáros. Ismerem őket. Mind a négyüket, minden vágyam, hogy velük játszhassak, legalább egy kicsit!

Ámulva, kicsit már illetlenül bámulom a négy srácot, akik a színpadon gyakorolnak, de az állam akkor esik le igazán, mikor egy ajtóból előbukkan öt fiú. Az az öt fiú, akikre felnézek, akik lelket öntenek belém minden alkalommal, ha elbukom. A One Direction.

Teljes természetességgel közelednek felém és anyám felé, majd mikor elénk érnek, még nagyobb könnyedséggel megölelnek, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy idegen lányokat és az anyjukat ölelgetik. 

-Sziasztok! – szólal meg Louis, miután megölelte anyumat, majd felém fordul. – Hogy vagy?

- Azt hiszem, jól. Döbbenten, de jól – nevetek fel hitetlenkedve. Nem hiszem el, hogy itt állnak előttem, és engem figyelnek! Ez… ez komolyan megtörténik?

Elnézően mosolyognak, mintha pontosan tudnák, milyen érzés, mikor találkozol azzal, aki valóra tudja váltani az álmodat. De lehet, hogy tudják is…

Azon agyalok, hogy hogyan is viselkedjek velük, hogy mit szeretnek, de végül a természetesség mellett döntök. Olyan leszek, amilyen mindig vagyok, abból baj úgysem lehet.

-Nos, akkor Sam elvisz egy egész napos welness-re, míg mi kezelésbe vesszük a lányodat – mosolyog Zayn anyukámra, aki viszonozza a gesztust, és bólint. – Aztán délután Sam visszahoz ide a lányodért.

- Hé, komolyan itt hagysz velük?! – kiáltok anyu után, aki már az ajtó felé indul, egyetlen hozzám intézett szó nélkül. – Látod te egyáltalán őket?! Meg fogok halni! – tátogom felé az utolsó mondatokat, de ő csak kedvesen legyint, és eltűnik az ajtó túloldalán, otthagyva engem ezzel az öt sráccal, akik kezében ott a jövőm.

- Azért nem vagyunk annyira borzalmasak – ráncolja a homlokát Niall, én pedig majdnem elolvadok.

- Nem, nem! Félreértettetek. Nagyon-nagyon tisztelem azt, amit csináltok! Egészen elképesztőek vagytok. Csak nem biztos, hogy itt a helyem – tisztázom a félreértést. Azt szeretném a legkevésbé, hogy megharagudjanak rám az első pillanatokban!

- Ne mondj baromságokat. Az az én reszortom – karolja át a vállam Louis barátságosan, és megindulunk az ajtó felé, ahonnan kijöttek nem is olyan rég.  – Most pedig, mesélj magadról.

Az ajtó egy öltözőt rejt, ami tele van szétdobált ruhákkal, ásványvizes flakonokkal, és különböző kajákkal. Leültetnek a szoba egyik falánál lévő hatalmas fekete kanapé közepére, Louis és Liam a jobb oldalamon foglalnak helyet, míg Zayn és Niall a balomon, Harry pedig az előttem lévő széket találja szimpatikusnak. Mindannyian árgus szemekkel bámulnak, amibe belepirulok.

Komolyan elpirultam a One Direction előtt?

Kínosan felnevetek, majd végigjáratom rajtuk a tekintetem.

-Mit szeretnétek tudni? És ne nézzetek már így, kényelmetlenül érzem magam.

Mindenki disztingvál, egyedül Louis bámul tovább, pimaszul mosolyogva.

-Kezdjük a neveddel, azzal, hogy hol laksz, és hasonló apróságokkal. Hobbi, álmok – sorolja a lehetőségeket Harry, aki egészen eddig szótlan volt, most viszont egészen beleborzongok a hangjába.

- Rendben. Nos. Wish hívnak, Wish Robertson-nak. Itt lakom London belvárosában, és a Royal Academy of Arts-ba járok, de még csak elsőéves vagyok. Ömm… van egy hétéves kisöcsém,  Aiden, és egy német juhászom, Monkey. Ennyi. Azt hiszem.

- Wish. Honnan kaptad a neved? – érdeklődik Niall a nevemet ízlelgetve.

- Hát, anyukámnak sokáig nem lehetett gyereke, és az volt a kívánsága, hogy lehessen. Aztán megjöttem én, és így, hogy teljesült a kívánsága, kaptam a nevet… Elég furcsa egyébként, de ez van – vigyorodok el. – De attól nem teljesítek kívánságokat! – figyelmeztetem őket, mert ezzel sokan poénkodnak. Látom a srácokon, hogy lenyelnek egy-egy megszólalást.

- És hogy becéznek?

- W. Vagy Banán – mondom, mire a legtöbbjük arcán értetlenség fut át.

- Hogy?

- Banán. Még az öcsém aggatta rám, mikor beszélni tanult. Egyszerűbb volt kimondani, mint azt, hogy Wish, és valahogy ráérzett, mert imádom a banánt.

- Akkor Hazza-val jóban lesztek – böki meg barátja lábát Zayn, én pedig nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjam meg ezt a szeretetteljes mozdulatot.

- Remélem – mosolygok továbbra is.

- És mit szoktál csinálni szabadidődben?

- Játszom. Gitáron, zongorán, szintetizátoron, és most tanulom a dobolást. Imádom a hangját, azt, ahogy megadja minden dalnak a ritmusát. És… éneklek. Egy időben próbálkoztam a dalszerzéssel is, de kiderült, hogy nem az én műfajom. Nagyon bénák lettek, így csak feldolgozok dalokat – szavaimra az amúgy is élénk fiúk felkapják fejüket, tekintetükben pajkosság játszik.

- Mi az, miért néztek rám így?

- Nem nézhetünk?

- Hát, nem. Vagyis de, vagyis… ajj, nem szeretem, ha néznek.

- Miért nem? – kérdi Liam értetlenkedve.

- Hát… ajj, muszáj erről beszélni?! – csattanok fel idegesen. Nem szeretek magamról beszélni, legyen az külső vagy belső tulajdonság. Persze a srácok kíváncsiságát csak felkelti, hogy ’titkolózom’, így addig faggatnak, míg kinyögöm.

- Mert nem vagyok… - keresem a megfelelő szót, végül beérem egy kevésbé találóval. – Szép. És nem kell azt mondani, hogy de – emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat jelezve, hogy nincs szükségem a füllentésekre. -, meg ne mondj butaságokat, vagy hasonlók. Tisztában vagyok az adottságaimmal – jelentem ki, majd kérdőn nézek rájuk.

- És most, mit csinálunk?

A döbbent srácok, akiket szinte sokkoltam a kirohanásommal, másodpercekig csak meredten néznek rám. Vizslatnak, le és fel, a lábujjamtól a fejem tetejéig, és vissza, de nem mernek megszólalni. Végül Harry vonja magára a figyelmet azzal, hogy feláll, és az ajtóhoz lép, kikiált rajta.

Mikor megjelenik a kívánt személy, felém fordul, és a többieket is mozgásra invitálja.

-Ő Lou Teasdale, a designer-ünk, fodrászunk, de otthon van a sminkek világában. Lou, ő itt Wish, a győztes. Mi most kimegyünk, ti addig beszélgessetek ruhákról, parfümökről, és ilyen hasonló lányos dolgokról. Kint találkozunk!

- Szia – mosolygok rá, amint a fiúk eltűntek. – Kérdezhetek valamit?

- Hali! Persze – viszonozza a gesztust.

- Ez komolyan megtörténik?

Kérdésemre elneveti magát, és bólint.

-Igen. Illetve erősen úgy tűnik.

- Wow.

- Őrület, mi? Minden nap bolondokháza van itt. De nem adnám oda semmiért – ismét mosoly játszik ajkain, miközben megfogja a kezem, és egy állványhoz vezet, amin ruhák sorakoznak.

- Nem csodálom. Elképesztő lehet. Egyszer én is színpadon fogok állni! – jelentem ki határozottan.

- Nem kétlem. Viszont odáig el is kell jutni. De ne haladjunk előre. Most gondoljunk a mai napra. Hoztam pár ruhát, nagyjából a méretedben, amik, úgy sejtem, tetszenének. válassz kedvedre, és vedd át!

- Tényleg?! Ezek közül bármit?! – el vagyok ámulva, és még csak tíz óra múlt.

Elképedve válogatok a ruhák között, végül hármat beviszek egy függönnyel elválasztott területre, és sorban áteszem őket.

Az elsőben bizonytalanul lépek ki, és kérdőn fordulok meg Lou előtt.

- Azt hiszem, kicsit nagy – mutatom az ujjaimmal, ő pedig egyetértően bólogat.

- Szerintem is. Vedd fel a másodikat! – küld vissza az ’öltözőbe’. Gondolom, a fiúk nem szégyenlősek, így nincs is szükségük rendes öltöző fülkékre, egymás előtt öltöznek. Mondjuk, ezen nem lepődök meg.

Mikor felpróbálom a második ruhát, már tudom, hogy az a megfelelő.

Egy egyszerű, piros, virágmintás ruha, övvel, fekete cicanadrággal hozzá illő, saruval. Nem is próbálkozom a harmadik ruhával, amihez van egy bolero is, tudom, hogy ez marad. Először félénken, majd egyre magabiztosabban lépek ki Lou elé ismét, ő pedig csak dicsér, ami nagyon jól esik.

-Nagyon jó! Kiemeli az alakodat! Nem is tudod, mennyire előnyös. Gyere, ülj le, csinálok valamit a hajaddal, és kapsz egy kis sminket is.

Mikor fél óra múlva tükörbe nézek, nem ismerek magamra.

A ruha valóban kifejezetten jól áll, és ez szokatlan. Azonban amint meglátom a hajam, hitetlenkedve lépek közelebb a tükörhöz, amiben mintha nem is saját magamat látnám.

A hajam egyszerűen fel van fogva, míg oldalt, a frufrum mellett pár tincset Lou szabadon hagyott. Erre még sosem gondoltam! A sminkemen is csak ámulni tudtam. Hirtelen… szép lettem! Semmi különöset nem csinált, egyszerű alapozó, pirosító, szemhéjtus és szempillaspirál. Szemhéjfestéket nem tett fel, nem tudott volna milyet, ugyanis a szemem… nem átlagos. Az egyik szemem kék, a másik pedig szürke.

-Kész vagy – mosolyodik el szeretetteljesen Lou, engem pedig hála önt el. – Mehetsz. Indulj! – noszogat nevetve, mikor hezitálok.

Mikor kilépek, a szanaszét szóródott fiúk körém gyűlnek.

-Csinos vagy!

- Többet kéne ruhát hordanod.

Mindenfelől kapom a bókokat, amik igazán jól esnek, de egy idő után zavarba ejtőek, szóval leállítom őket.

-Köszönöm – mosolyodok el, majd kérdezek. – És ti mit csináltatok, míg én átalakultam?

- Gitár – mutatja fel Niall a kezében lévő hangszert, mire azonnal felcsillan a szemem.

- Wow! Megnézhetem?! Nagyon szép! – szinte teljesen a varázsa alá von a fémhúros akusztikus gitár, és csak egy perc múlva sikerül feleszmélnem.

- Igen, nekem is a kedvencem.

- Na, gyere, bemutatunk valakinek – mondja Zayn, még mielőtt még megérdeklődhetném, hogy ők mit csináltak, így ez a kérdésem megválaszolatlan marad.

- Kinek? – kérdezősködöm menet közben forgolódva, de egyikül sem válaszol.

- Jon! – szól oda Liam a szintisnek, mire az kérdőn néz fel a billentyűkből.

- Ő itt Wish, és megtanulta eljátszani szinte az összes dalunkat szintetizátoron. Vedd rá, hogy mutasson valamit!

- Hé! Ezt nem is mondtam!

- De vannak kapcsolataink – kacsint Harry.

- Nyomozók – nézek rájuk szúrós szemmel. – Szia – fordulok Jon felé.

- Szia. Tényleg tudsz játszani?

- Igen. De nem vagyok olyan jó, mint te.

- Na, mutass valamit! Aztán majd kiderül.

- De…

- Kérlek! – könyörgőn néz rám, és az övén kívül még másik öt szempár mered rám várakozón, mire megadom magam.

- Oké. Mit?

- Amit tudsz.

- Jó – veszek egy hatalmas levegőt, bent tartom tíz másodpercig, majd megnyugodva kifújom. Próbálom lenyugtatni hevesen dobogó szívem, de nem járok sikerrel. Elvégre azok előtt fogok játszani, akikre a legjobban felnézek!

Odalépek a szintetizátorhoz, ujjaimat a billentyűkre helyezem, és teljes erőmmel azon vagyok, hogy kizárjam a külvilágot, az engem figyelő embereket. Mikor leütöm a The Don’t Know About Us első hangját, sikerül is. Már csak én vagyok, a hangszer, és a dal, ami magával ragad.

Mikor végzek, óvatosan felpillantok, annyira remeg a kezem, hogy fogalmam sincs, hogyan bírtam végigjátszani a dalt. Nincs mitől félnem, ugyanis mind a hatan vigyorogva néznek, Jon pedig mellém lép.

-Nagyon ügyes vagy! De figyelj csak, nekem nem kell a dallamot is játszani. Azt adja a gitár, és a fiúk. Te a jobb kezeddel a dallamot is játszottad, míg ballal aláadtad, amit egyébként kéne játszani. Nézd!

Megmutatja, hogy ő hogy szokta, és valóban, ugyanaz, amit én egy kézzel játszottam.

-Van hozzá érzéked – dicsér meg még egyszer, mielőtt a fiúk tovább rángatnak a következő helyszínre, ami nem más, mint Dan, a gitáros emelvénye.

Gyanakvón nézek a fiúkra, akik ártatlanul néznek vissza rám.

-Ezt is „megsúgta” nektek valaki?

- Talán… - mosolyogja Niall.

- Csodálatos – nevetek fel. – Kezdem azt hinni, hogy kamerákat raktatok a házunkba is.

- Ugyan!

- Mi?

- Soha – int a kezével Harry.

- Aha. Értem – vigyorgok, és elfog az a fura kettős érzés, mikor az ember sírna is, és nevetne is egyszerre.

- Dan! Ő wish, a győztes. Wish, ő pedig…

-Dan. A gitáros. Elképesztő, ahogy játszik! – kezdek áradozni félbeszakítva Louis mondandóját. – Bocsánat – pirulok el azonnal. – Nem akartam. Vagyis közbeszólni. csak úgy megörültem. De… bocsánat – nagy hibám, hogy könnyen zavarba jövök.

- Nem baj, elvégre ez a Te napod – vigyorog folyamatosan, én pedig azon kezdek gondolkodni, hogy miért nem zsibbadt még el a szája.

- Még mindig nem hiszem el – motyogom magam elé, ám nem elég halkan, mindenki tökéletesen hallja, Niall pedig odajön, és meg is ölel, amibe beleborzongok.

- Na. Szóóval, játsszatok nyugodtan, mi kicsit elmegyünk. De majd jövünk vissza! – intenek búcsút, majd eltűnnek egy ajtó mögött, én pedig egyedül maradok Dan-nel.

- Tudsz játszani? – kérdi felém tartva az egyik gitárt, amit természetesen elveszek tőle, és kincsként tartom kezeim között.

- Azt hiszem, egy kicsit.

- Játssz valamit!

- Mit?

- tudod a srácok valamelyik számát?

- Mindegyiket – hajtom le a fejem szégyenlősen, de fel is emelem, mikor nem kapok semmilyen reakciót. Dan csak néz, de nem szólal meg.  – Mi az? – kérdezem felnevetve.

- Tényleg az összeset tudod? – kérdezi hitetlenkedve, én pedig kissé durcásan válaszolok.

- Igen. És szintetizátoron is – mondatomra még inkább leesik a gitáros álla, mintha nem akarná elhinni, vagy mintha ez olyan nagy dolog lenne.

- Nem hiszem el! Mutasd!

Elhelyezkedem a széken, és épp, mielőtt megpengetném a hangszert, kérdőn nézek fel.

-Énekeljek is?

- Tudsz?

- Azt hiszem. Egy kicsit. Talán – szokatlan, hogy még hangszerrel a kezemben is bizonytalan vagyok, pedig ez eddig sosem fordult elő. még akkor sem, mikor nagyközönség előtt léptem fel.

- Akkor persze – bólint vigyorogva. – Melyiket fogod?

- A… A More Than This-t. Az a kedvencem.

Dan csak bólint, és várakozásteljesen néz rám.

Az ujjaim maguktól pengetik a megfelelő akkordokat, mintha már születésemtől fogva csinálnák, majd torkomból is előtörnek az első hangok, összhangban a gitár csodálatos hangjával.

I’m broken,

Do you hear me?

I’m blinded,

’Cause you are everything I see.

Teljesen beleélem magam a dalba, hirtelen megfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen kinek is játszom, hogy hol is vagyok pontosan. Kizárom a külvilágot, és hagyom a dallal együtt a hangomat is kibontakozni, engedem, had szárnyaljon a teremben. A dal végére könny futja el szememet, és egy könnycsepp észrevétlenül csordul le, nem véletlenül. Ez a dal nagyon sokat jelent nekem, személyes okokból, és mindig ezt a reakciót váltja ki. Akár hallom, akár játszom, akár éneklem. Ötletem sincs, miért ezt a számukat választottam, de már mindegy.

Ahogy véget ér a dal és elhal az utolsó akkord is, óvatosan elmorzsolom a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, majd kinyitom a szemem, de nem az a látvány fogad, amit vártam.

Egy helyett ismét hat szempár mered rám. Percekig néznek ismét, nekem pedig kezd sok lenni.

-Azért ennyire nem lehetett rossz – nevetek fel elkínzottan, mire Liam feleszmél.

- Nem is volt! Elképesztő hangod van, és…

- Nagyon ügyesen játszol! Dan most irigykedhet – böki meg barátját játékosan.

- Tisztában vagytok vele, hogy befejezitek egymás mondatait? – kérdezek rá furcsán.

- Wish. Három éve, hogy szinte együtt élünk. És ennek tudatában még csodálkozol?

- Nem – nevetek fel. – Veletek kapcsolatban már semmin nem lepődök meg. Van fogalmatok róla, hogy a többi rajongó milyen dolgokat derít ki rólatok?! Gyakorlatilag az egész világ tisztában van a vértípusotokkal.

- De hát azt még én sem tudom! – értetlenkedik Niall.

- A – felelem, mire mindannyian kérdőn néznek rám.

- Ne engem nézzetek! Én csak olvastam az egyik csoportban – tettem fel védekezőn a kezemet.  – De nem úgy volt, hogy fejleszthetem a gitártudásomat Dan-nel, és ti csak később jöttök?

- De. De úgy néz ki, nincs mit fejleszteni rajta – széles vigyor terül el Zayn arcán, ami igazán jól áll neki.

- Dan?

- Igazuk van. Profi vagy – bólogat ő is mosolyogva, nekem pedig percről percre nő az önbizalmam. Hihetetlenek!

- És akkor most mit csinálunk?

- Hát… ez az a gitárom, amin a legtöbbször játszok koncerteken. Szeretném neked adni – nyújtja felém a fekete elektromos gitárját, nekem pedig a levegőm bent reked a tüdőmben, és a szemem is tágra nyílik.

- H-hogy mondod? – dadogom.

- Ne vágj már olyan arcot, mintha szellemet láttál volna! – szól Louis.

- A tiéd. Vagyis szeretném, ha a tiéd lenne.

- De nem fogadhatom el! Jézusom, az a te gitárod!

- És van még ezen kívül vagy hat. Nálad jó kezekben lesz – mosolyog, és kitartóan tartja a gitárt felém, miközben gyönyörű kék szemével áthatóan bámul. – Gyerünk!

- Biztos vagy benne?

- Teljesen – vigyorodik el, mert már biztos benne, hogy elfogadom. – És egyébként is. Nem fogadok el nemleges választ, igen kitartó vagyok – bólint.

- Ez esetben köszönöm! Kaphatok egy ölelést? – kérdezem hirtelen, mire lassan a füléig ér a szája sarka.

- Még szép! – kiáltja, és átkarol, én pedig a vállgödrébe fúrom az arcomat, és egy pillanatra megrázkódik a vállam. Ismét szemben állok a sírás és nevetés szokatlan kettősével, miközben azt az embert ölelem, akire a legjobban felnézek: sírva nevetek Niall Horan-t ölelve!

- Na, nyugi. Csak egy gitár – lapogatja meg a hátam esetlenül, de nincs időm megvétózni a válaszát, ugyanis Louis elkiáltja magát.

- Csoportos ölelés!

Átkarol, majd az ő példáját követve a másik három fiú is a nyakunkba borul. Így ölelkezünk hosszú perceken át, míg végül kapálózva próbálok levegőhöz jutni.

- Áú! A szemem! – kiált fel Zayn a szeméhez kapva.

- Jézusom, ne haragudj! Nem akartam! Nagyon fáj? – tör elő az aggódó énem.

- Dehogy, hozzám sem értél – nevet fel, én pedig harciasan vállba boxolom.

- És most?!

- Most igen – nevet továbbra is.

- Jézusom, komolyan az én gitárom – ölelem magamhoz új szerzeményemet.

- - - x X x - - -

Az egész napot velük és a bandával töltöm. Minden percet kihasználok, amit velük tölthetek. Együtt ebédeltünk, amiből hatalmas kajacsata alakult ki, de egyikünk sem bánta igazán, hogy sütis lett a ruhája, vagy ha egy kis ketchup került a hajába.

A nap végére egészen kifáradok, öt óra körül közlik a fiúk, hogy ők is átöltöznek, és is mosakodjak meg, mert vár még rám egy meglepetés. Gyorsan, ismét Lou segítségét igényelve átöltözöm, megmossa, megszárítja és rendbe rakja a hajam, és ismét kapok sminket is. Miközben körülöttem sürgölődik, be nem áll a szája, és én arra gondolok, hogy meg tudnék szokni egy ilyen barátságos, kedves környezetet. Persze nem panaszkodhatom, a szüleim mindent megtettek és tesznek a mai napig is értem, egy zokszó nem hagyhatja el a számat.

-Kész is vagy, most pedig menj az utolsó meglepetésedért! – kúszik mosoly Lou, újdonsült barátnőm arcára, én pedig nem bírom megállni, hogy ne öleljem meg.

- Köszönök mindent! – motyogom, ő pedig megszorongat.

- Megérdemled. Na, menj!

- A többiek? – kérdezem Harry-t, aki egyedül árválkodik a kanapén. Hangomra felemeli a fejét, és automatikusan elteszi a telefonját, hogy rám tudjon koncentrálni.

- Még öltöznek. El sem tudod képzelni, mennyi ideig szokott Zayn a hajával bíbelődni – mosolyog rám csibészesen.

- De, sejtem – vigyorgok én is.

- Na, most, hogy ketten vagyunk, mesélsz még? Szoktál fellépni? – megpaskolja maga mellett a kanapét, én pedig helyet foglalok mellette.

- Hát… csak az egyetemen, bulikban.

- És olyankor hogy érzed magad?

- Furcsán – nevetek fel halkan.

- Miért? – ráncolja a homlokát.

- Hát mert… nem vagyok hozzászokva. Otthon sokat játszom, a szobámban, mikor egyedül vagyok, csak Monkey, a kutyám van velem. Olyankor jó. Aztán bejön valaki, én pedig abbahagyom. Mert… - veszek egy nagy levegőt. – félek. Hogy mit fog gondolni az, aki bejön. Hogy kinevet. És így sokkal nehezebb – nézek a szemébe. A smaragdzöld szempárban elmerülve hirtelen sokkal könnyebb lesz a beszéd. Érzem, hogy érdekli, amit mondok. - Azt hiszem, túlságosan függök mások véleményétől, de nem tudok változtatni rajta. Eddig csak pár egyetemi buliban énekeltem, vagy behívtak egy bandába, hogy helyettesítsem a gitárost, és olyankor… nem is tudom. Lámpalázas voltam. A közönségre nézve csak arra tudtam gondolni, hogy elrontom, és az a sok ember mind rajtam fog nevetni. Hogy… megdobálnak, esetleg kifütyülnek. Aztán elkezdtem játszani, és az érzés nem múlt el, csak gyengült. De végig éreztem a hasamban azt a görcsöt, ami miatt nem volt… természetes a játékom.

De most, hogy itt vagyok, és Nektek énekeltem, valamiért elmúlt. Ironikus, hogy anonim emberek véleményétől félek, de a világsztárokétól nem – nevetek fel ismét kínosan. – Úgy éreztem, miközben énekeltem, és nem tudtam, hogy itt vagytok, hogy… szabad vagyok. Hogy nem számítanak a vélemények, vagy az, ha elrontom. Sőt, egyáltalán semmi! A jegyek az egyetemen, az, hogy nincs barátom, az, hogy a szüleimmel élek, és hogy fogalmam sincs, hogyan tovább a későbbiekben. Hirtelen nem érdekelt. Csak a zene volt és én. És tetszett – mosolyodtam el. – Úgy éreztem, meg tudnám szokni.

Harry pár pillanatig elgondolkodva nézett, majd megszólalt.

-Ne gondolkodj annyit. Átérzem a helyzeted, a fiúk is megmondhatják, engem érdekeltek a legjobban az utálkozók véleményei. Volt, hogy elvették a telefonom, mert folyamatosan a Twitter-t néztem, és azt figyeltem, mikor kapok bántó üzeneteket. De nem szabad. Mindig lesznek emberek, akiknek nem tetszik, amit csinálsz, de sosem szabad feladni. Addig, amíg csak egyetlen ember szereti a zenéd, semmi nem számít. És…

Folytatta volna, de a fiúk hangosan vihogva jöttek ki az egyik öltözőből, ezzel ellehetetlenítve, hogy megtudjam, mit akart mondani még Harry.

- Míg öltöztünk, zseniális ötletem támadt! – siet oda az ülőalkalmatossághoz Louis, mire Zayn erősen megköszörüli a torkát.

- Oké, zseniális ötletünk támadt – Zayn megismétli az előbbi folyamatot, és felhúzott szemöldökkel mered bandatársára.

- Jól van, na. Zayn-nek támadt egy zseniális ötlete.

Elnevetem magam.

- És mi lenne az?

- Az utolsó meglepetés.

A szemöldököm a homlokom közepére szalad, várom a folytatást.

-Kapsz VIP jegyet a ma esti koncertünkre, és oldalról nézheted végig – jelenti be ünnepélyesen Niall, mire Zayn szigorú tekintettel néz rá.

- Én akartam mondani!

Nem tudok odafigyelni civódásukra, ugyanis nem hiszem el, amit az imént hallottam.

-M-még egyszer – kérem.

- Kapsz VIP jegyet a ma esti koncertünkre – ismétli meg készségesen Zayn.

- Ilyennel nem illik viccelni! – rovom meg őket, mert úgy döntök, ez nem történhet meg.

- Nem is viccelünk! Minek nézel te minket?! – háborodnak fel, bennem pedig szép lassan tudatosult, hogy ez a valóság.

- Akkor komolyan ott leszek az esti koncerteteken?

- Úgy bizony!

- Jézusom! Uramisten – kezdek visongani, de a következő másodpercben rájövök, kik is állnak előttem, így azonnal disztingválok, és pironkodva hajtom le a fejem. – Bocsánat.

 - Nem baj – vigyorog Liam.

- Ebben az esetben viszont el kell kísérned minket a hangpróbára – ragad kézen, míg Louis és Zayn hátulról tol, Harry és Niall pedig a két oldalamon „őrködik”.

- Hogy mi?! – vágok értetlen fejet, de azért követem őket. Mondjuk úgy, hogy minden oldalról körbevettek, igen nehezen tehetném az ellenkezőjét…

Már bőven elmúlik kilenc óra, mire odaérünk az arénához, ahol a fiúk a ma esti show-t adják. Rengeteg rajongó tolakodik már ilyen korán is az épület előtt azt várva, hátha bejutnak, vagy megpillantják kedvencüket. Pechük van, a fiúk nem állhatnak meg, mert akkor „lelepleződöm”.

Bevonulunk az arénába, ahol a fiúk rögtön a backstage-be mennek, én pedig felülök a középső színpad szélére, onnan nézelődöm.

Egészen hatalmas a hely! Beleképzelem a sok ezer rajongót, és megborzongok. Hogy nem fulladnak meg, biztosan nagyon meleg van „idelent”, annyi ember között.

A nagy gondolkodás közepette feltűnik, hogy páran fényképeznek, és sutyorognak, miközben felém fordulnak. Kérdőn figyeltem őket, nem tudtam, mit akarnak.

-Te is a hangpróbára jöttél? – jön oda hozzám egy kedves arcú, igen fiatal, tizenhárom év körüli lány One Direction-os pólóban.

- Igen – mosolygok le rá, ahhoz túl lusta vagyok, hogy leugorjak a színpadról. – Látom, felkészültél a koncertre – biccentek fejemmel a kezében tartott fényképezőgép, világítóka, tábla és hasonló tárgyak felé.

- Még szép! Két éve várok erre, és lassan egy éve gyűjtök!

Hű!

-És most itt vagy! Én is imádom őket, úgyhogy jól fogunk szórakozni!

- Az tuti! Mondjuk, tuti fogok sírni is, de szerintem az nem gáz – nevet fel. – Egyébként Zina vagyok – int fel kedvesen, mivel kezet nyújtani nem tud.

- Én Wish. Örülök, hogy találkoztunk! Na, úgy látom, jönnek a fiúk, menj! – intek a színpad felé, mire azonnal megfordul, és futni kezd, de egy pillanatra még viszafordul, hátrafele futva tovább.

- Örülök, hogy megismertelek!

- VIGYÁZZ!! – kiáltok hangosan, de késő. Nekifut egy széknek, és hatalmas robajjal átesik rajta… háttal. Azonnal leugrok a színpadról és felé rohanok, miközben érzem, hogy mindenki minket figyel. Senki nem jönne segíteni. – Zina! – letérdelek mellé, a szívem pedig hevesen dobog. – Zina! – ismételgetem a nevét, mire lassan a könyökére támaszkodik. Felsóhajtok, és leszedem róla a széket. – Jól vagy?! – segítek neki felállni.

- Aha. Azt hiszem. De majd ha sokáig kettőt látok belőled, szólok – mosolyodik el, és a fejét fogja.

Intek a fiúknak, akik a biztonsági őröknek, akik felénk tartanak, hogy minden rendben.

-Rendben. Vigyázz magadra, gondolj bele, milyen szerencsétlenség lenne, ha pont a koncert napján sérülnél le!

- Az biztos!

- Na, menj. De óvatosan – mosolygok, ő pedig integet.

- Köszönöm a segítséget!

Csak megvonom a vállam, és örülök, hogy nem esett semmi komolyabb baja. Visszabattyogok a színpadhoz, és felülök a korábbi helyemre. Onnan nézem a fiúkat, ahogy próbálgatják a hangszereket, a mikrofonokat, közben kérdezgetik a rajongókat, és továbbra is tartom magam a gondolathoz, miszerint ez egy álom. De azért remélem, hogy nem ébredek fel egyhamar!

-Wish! Idejössz egy picit? – hallom meg Zayn hangját, ami kiszakít a gondolkodásból, és ráébredek, hogy már egy negyed órája próbálnak. És én egy hangot sem hallottam belőle!

Mindenki engem figyel, ahogy értetlenkedve ugyan, de leugrom az emelvényről, és átfutok a nagyszínpadhoz. Ott aztán felsegítenek a fiúk mellé, ahol kérdőn nézek rájuk.

-Arra gondoltunk, hogy énekelhetnél velünk – Liam elhangzott mondatára kitágul a szemem, és csak bámulok rájuk.

- Hogy mit csinálhatnék?!

- Énekelhetnél. Most.

- De… itt vannak emberek is – hajolok közelebb bizalmasan a fiúkhoz, de sajnos a mikrofonok miatt mindenki más is hallja, amit mondok.

- Ne már! Mit veszíthetsz?

Mindannyian hangosan unszolnak, egyedül Harry csinálja pusztán a szemkontaktust tartva. Hiszen neki elmeséltem, mit érzek ilyenkor.

Csak a fejemet rázom, szilárdan tartva magam az elhatározáshoz, hogy nem éneklek.

Ám elbizonytalanodom, mikor az a kis tömeg, akik bejöhettek a hangpróbára, a nevemet kezdi kántálni. Bizonytalanul nézek rájuk, és a szám szélét rágcsálva gondolkodom.

- És ha azt kívánom, hogy énekelj? – hallom meg Liam hangját egészen közelről, a hátam mögül.

- Mi vagyok én?! Dzsinn?! – pördülök meg, így egészen közel kerülve hozzá. A rajongók abbahagyják a nevem ismételgetését, de nem lélegezhetek fel, ugyanis a nevemet felváltja egy egybehangzó, egyre erősödő „Húúú”. Hátralépek Liam-től, elkérem a mikrofonját, és hirtelen felbátorodva beleszólok.

- Ha éneklek, befejezitek?!

A srácok megmosolyogják a pirulásom, de nem tesznek semmit, a rajongók pedig éles visításban törnek ki.

- Jól van. De csak a rajongóitok kedvéért! – teszem fel a mutatóujjam nevetve.

Niall kihúz a színpadról, és kapok egy mikroportot, amit nem egészen értek, így, míg felrakják, Niall felé fordulok, magyarázatot várva.

- Univerzálisnak tekintelek, így, gondoltam, gitározhatnál is.

Elborzadva nézek a szőkeségre, mire elneveti magát.

- Nem lesz gond! Ügyes leszel, egész nap az voltál!

Mikor már a helyén van a kis mikrofon, Niall átakasztja a vállamon az egyik gitárját.

- Nem hiszem el, hogy ez velem történik… Sokan vannak, Niall!

- Este többen lesznek – kacsint, rajtam pedig eluralkodik a pánik, és próbálom átvetni a gitár pántját a nyakamon, hogy letehessem a hangszert.

– Jaj, Istenem, én ezt nem tudom megcsinálni – meredek rá ijedten, egyre inkább kétségbe esve, ő pedig mosolyogva megölel, míg odakint a fiúk profin éneklik a Summer Love-ot, időhúzásképpen.

-Egy gatyában járunk – böki meg a saját mikroportját. – Majd melletted leszek. A dalszövegeket tudod, azt is, mit fogj a gitáron. Profi vagy, menni fog!

- De mikor kell énekelnem?

- Csak figyelj minket. Egyébként szerintem Harry egyik szólóját, és Zayn-ét. De majd meglátjuk – mosolyodik el, és elindul kifelé, tudva, hogy követni fogom.

Igaza is lett, kilépek, szorosan a szőkeség nyomában, a fiúk, és a rajongók pillantásaitól kísérve. Nem tudom, mit csináljak, így csak megállok, és nézem a srácokat.

Ők viszont engem néznek, arra várva, hogy belekezdjek az egyik dalba. Mikor leesik, mit szeretnének, egy pillanatra elgondolkodok, végül lefogom az akkordot, és megpengetem a húrokat. A fiúk összenézve elvigyorodnak, Liam a megfelelő időben belép.

Az általam elkezdett Over Again refrénjének gitározásába már Dan is beszáll, és ketten játszunk. A One Direction-nel. A nagyszínpadon. Közönség előtt. Annyira hihetetlen az egész.

Az „én részem” Zayn versszaka, elbitorlom tőle. Vagyis az utolsó sort együtt énekeljük.

Egyáltalán nem izgulok, csak élvezem a dolgokat, és ez tetszik.

Miután eléneklünk még pár számot úgy, hogy én is fent vagyok a színpadon, leküldenek, hogy pihenjek.

Kábultan hallgatom a dalokat, elmerülök a hangjukban, és az előbb történt elképesztő élményt emésztem.

- - - x X x - - -

A koncert legvégén felpörgött hangulatban tapsolok és sikítozom, hiszen elképesztőek voltak!!! Mindenki őket élteti, ők fürdenek a tapsban és szeretetben, amit a rajongóktól kapnak. Alig várom, hogy elmondhassam nekik, mennyire… tökéletesek voltak, amikor a nevemet hallom.

-Wish, kijönnél egy percre?

A szemöldököm felszalad a homlokom közepére, úgy kiabálok vissza.

-ÉN?!

A srácok bólintanak, hátulról pedig valaki meglök, ami által kikerülök az egész aréna szeme elé. Nem merek oldalra nézni, csak automatikusan haladok előre, próbálva azt a látszatot kelteni, hogy magabiztos vagyok. Nem fordulhatok vissza, menni fog.

Míg a fiúkhoz érek, erőt gyűjtök, hogy a közönség felé forduljak. Amikor azonban megteszem, elképedek, és lefagyok.

Több ezren vannak! Világítanak a telefonjaikkal, a világítókkal, az égősorokkal ellátott táblákkal. És mind engem néznek, nem tudva, mit várjanak. A probléma az, hogy én sem tudom. Kérdőn nézek a srácokra, akik, míg én kicsodálkozom magam a közönségen, körém gyűlnek. Zayn átkarolja a vállam, és beleszól mikrofonjába.

-London, ő itt Wish! – hangja hallatán az egész arénán sikítás fut végig, nekem pedig le kell hunynom a szemem, nehogy összeesek a pániktól, ami elönt.

Egyre inkább felnézek erre az öt fiúra, akik szinte minden este kiállnak rengeteg ember elé, hogy szórakoztassák őket a hangjukkal, a mozdulataikkal, a poénjaikkal és egyáltalán, a jelenlétükkel.

-Ő nyerte meg a One Day pályázatot, így az egész napot velük töltötte. Elképesztően ügyes, és most szeretnénk, ha elénekelne egy dalt nektek, hogy ti is lássátok, mit tud.

Hangjára ismét érzem, ahogy elönt az adrenalinnal vegyes pánik. MIT CSINÁLJAK??!!

A rajongók tömege szinte egyszerre visít fel, nekem pedig elgyengülnek a térdeim, úgy érzem, nem fognak megtartani.

-Önszántából nem fog belemenni, bíztassuk egy kicsit! – kiált bele Liam a mikrofonjába, és elkezdi a nevemet kántálni. Mind a négy fiú, sőt, még a banda is csatlakozik –Josh dobbal is veri az ütemet-, pár másodperc múlva pedig már az egész aréna az én nevemet zengi.

- Fiúk, én… nekem nem megy. Sajnálom! – nézek végig rajtuk kétségbeesetten, attól tartva, hogy megharagudnak. De nem, nem olyan fából faragták őket.

- Ez az utolsó megpróbáltatás. Az első lépés a karriered felé – súgja bele Harry a fülembe bíztatóan, én pedig tudom, hogy igaza van. Meg kell tennem. Le kell küzdenem a lámpalázat, és elfogadnom ezt a hatalmas segítséget, amit nyújtanak.

- Rendben. Meg tudom csinálni – jelentem ki magabiztosan, ám belül fele ennyire sem érzem azt az erőt, amit próbálok kifelé sugározni. – Képes vagyok rá.

Kinyitom a szemem, továbbra is a nevem kántálását hallgatva.

-Megcsinálja! – kiált fel Louis, Niall pedig odajön hozzám.

- Kell gitár? – kérdezi, felém nyújtva a sajátját, azt, amin a hangpróbán is játszottam.

Egy pillanatig elgondolkodom, majd mikor eldöntöm, mit éneklek, megrázom a fejem.

- Nem, köszönöm. Ellenben igénybe venném a szintetizátort, ha szabad – mondom, és várom, hogy valaki bólintson, esetleg intsen. Miután megkapom a várt reakciót, odasétálok a hangszerhez, leülök a székre, amely mögötte áll és figyelem, ahogy szép lassan elhalkul a közönség, és minden szem rám szegeződik, közben pedig próbálok nem figyelni a hasamban egyre csak növekvő görcsre.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – motyogom bele mosolyogva a mikrofonba, mire a fiúk csak felnevetnek, mint akiknek bevált a tervük, és leülnek a színpad egyik oldalán felállított emelkedőre, várva a „műsort”.

Ismét behunyom a szemem, hogy erőt gyűjtsek, és mikor úgy érzem, sikerül, mosolyogva, immár magabiztosan és erővel telve kezdek bele a dalba. Nem gondolok semmire, kikapcsolom az agyam, és csak játszom, majd egy pillanat múlva éneklek.

Pár pillanat múlva arra eszmélek fel, hogy az egész aréna tapsol és sikítozik, még a srácok és a banda is. Én pedig élvezem.

Élvezem, hogy ott állok mindenki előtt, akik az én hangomra tombolnak, akiknek az tetszik, amit én csinálok. A refrénre egészen kieresztem a hangom, teljes extázisban szárnyalok a Titanium-mal.

Akkor fogom fel igazán, mit is csináltam az előbb, mikor véget ér a dal, és a tömeg tombol. A srácok odarohannak hozzám, átölelnek, bókokkal halmoznak el, én pedig pár percig fürdök a sikerben.

- Tudtam, hogy képes vagy rá!

- Ez elképesztő volt!

- Ugye, hogy nem is volt olyan rémes?

- Szeretnek – bólint Zayn is. – Nem csodálom.

A srácok még meghajolnak, majd maguk közé hívnak engem is, így én is megköszönöm a közönségnek a biztatást, majd mind együtt megyünk le a színpadról.

-Hát ez hihetetlen volt! Jézusom! El sem hiszem! Ti meg… utállak titeket! Hogy voltatok képesek ezt tenni velem?! Így kiállítani mindenki elé?! – kérdezem megfordulva, hirtelen feldühödve, és Harry mellkasát ököllel kezdem ütni. A szemem sarkából látom, ahogy egy biztonsági őr megindul felénk, de Harry, aki még csak meg sem rezdül, leinti.

Mindannyian mosolyogva nézik, ahogy kiadom dühömet, ami pár pillanattal később átcsap eddig nem tapasztalt mértékű vidámságba, örömbe és büszkeségbe. Hirtelen úgy érzem, az egész világot megölelném, de tekintve, hogy ezt nem tehetem meg, karjaimmal annak az öt srácnak a nyakát fonom körbe egyesével, akiknek ezt az érzést köszönhetem.

- Mindent köszönök! – suttogom.

- Várj. Niall-től már kaptál ajándékot. De tőlünk még nem.

- Ne hülyéskedjetek már! Az előbb a színpadon énekeltem több ezer ember előtt! Azt hiszem, ennél jobbat el sem tudok képzelni – mutatok a hátam mögé kezeimmel.

- Lehet, hogy nem jobb, de szeretnénk neked adni – szól most Louis, elvéve a közeledő nőtől egy dossziét, amit átnyújt nekem. – Nem egy koncert fellépés, de ezt énekelted reggel először nekünk.

Bizonytalankodva elveszem tőle a dossziét, és kinyitom, ám azon nyomban elkerekedett szemekkel csapom vissza a tetejét.

-FIÚK!!!! – kiáltok fel. – Nem. Ezt már nem. Tegyétek el – nyújtom vissza.

- Dehogyis. A tiéd, már nálad van – vigyorog pimaszul Liam.

- Ilyet nem játszunk! Ez a dal eredeti kottája és dalszövege! – tekintetem sebesen vándorol a kotta és az öt fiú között.

- Tudjuk. De szeretnénk, ha elfogadnád. Emlékeztetőül a mai napra. Hogy ha szeretnéd, bármit meg tudsz csinálni.

- Elképesztőek vagytok, tudjátok? – kérdezem hitetlenkedve, miközben magamhoz ölelem a More Than This dedikált, eredeti kottáját.

- Igen – nevet fel Niall.

- Tényleg mindent köszönök!

- Ha még egyszer elmondod, visszaveszünk mindent! – fenyegetőzik vidáman nevetve Zayn.

A vacsorát még együtt töltjük a fiúkkal, akik ugyanolyan természetesen viselkednek, mintha mi sem történt volna, majd anyukámmal együtt beszállunk az autóba, ami visszavisz minket a házunkhoz életem legvarázslatosabb napja után.

- - - x X x - - -

- Wish Robertson vagyok, és egy nap híres énekesnő leszek.